PROLÓGUS - TAVASZ
Amióta beköszöntöttek a tavasz legelső jelei, mindenki lázban ég.
Várja, hogy a kellemesen simogató szellővel együtt új szerelem, vagy éppen egy
kiváló vizsga kopogtasson majd az ajtaján. A felesleges várakozásnak vége
szakadt, ahogy kidugta a föld alól első rügyeit a hóvirág. Nem mintha a
varázson kívül bármi is történne. Semmi természetfeletti. Kár, hogy ezt a
Bastien College lakóival senki sem közölte, azon a bizonyos, első márciusi
napon.
Sacha Smith híre nem kavart nagy port, először. Csak egy átlagos angol
lánynak hitték, aki ide jön tanulni. Persze ez a feltevés azonnal semmissé
vált, amikor belépett az olcsó üvegajtókon, a kollégium megterhelt falai közé.
Sacha Smith haja elért egészen a derekáig, miközben szőkén, csillogva
táncolt minden lépte után. A barna szemeit szinte teljesen eltakarták a hosszú
szempillái, míg ő maga karcsú volt, és kecses.
Önmagában ez nem tette volna a kollégium koronázatlan királynőjévé, de
amint megszólalt, szabadjára engedve angyalian vékony hangját, már nem maradt
kérdés.
Sacha Smith lett a
Bastien College különce.
Amikor Hector Veil erről kérdezett, saját magára emlékeztette, mikor ő
lépett először professzorként az egyetem falai közé.
Hector Veil volt a Jean-Marie Egyetem leghíresebb bölcsészprofesszora.
Sőt, a legkedveltebb is. Az óráit mindig hatalmas átéléssel adja elő, amivel
kiérdemelte a diákság őszinte támogatását. Már évek óta tanított a
Jean-Marie-ban, feleségével együtt. Két gyermekük is született, Gabriel, és
Chantal. Mindketten az egyetemen tanultak, szociológia, és politológia szakon.
Ezek a tények mind a férfi beszámíthatóságáról tanúskodnak, ezért is
olyan meglepő, hogy nem tudott mit kezdeni az angol lány gondolatával.
Belemászott a fejébe, és átvette tőle az elméjének uralmát. Amint becsukta
volna a szemét, csak őt látta, ahogy öntelten mosolyog vissza rá,
aranytrónjáról, azt suttogva: Az enyém
vagy. Pedig, még egyszer sem hallotta a hangját.
- Igazán elvarázsolt kiscsaj.
Nem is igen áll szóba senkivel, csak ha muszáj, olyankor viszont mindig
mosolyog. Elég fura. Lehet, hogy buher – makogja Simon, az egyetlen kollégista,
akiből Hector bármit is ki tud szedni. – De miért kérdezi?
- Csak az esszé, amit beadott.
Nem értettem, ma meg nem jött be az órára – motyogja a professzor a papírjaival
babrálva. Úgy tesz, mintha csekélység lenne az egész, pedig nem az. Már hetek
óta nem képes normálisan tanítani, mert a lány végig őt bámulja. Máskor ez nem
is zavarná, de így, hogy Sacha az, kibírhatatlan. Mégis, úgy kell tennie,
mintha észre sem venné.
- Pedig nagyon jól beszél
franciául. Legalábbis, amit én eddig hallottam belőle. Sajnos a többiek már megelőztek
– hadarja Simon, az asztal szélére ülve.
- Ezt hogy érted? – kérdezi
értetlenkedve Hector.
- Senki nem mer hozzászólni.
Csak arra mennek amerre ő, meg ilyen butaságok. Nem is értem mire jó ez. Bár,
én se merném csak úgy megszólítani. Valamiért túlságosan különbözik a többiektől.
Mintha valami istennő lenne, vagy ilyesmi – fejezi be a mondatot, mire Hector magához
szorítja a papírjait, kiindulva. – Segítsek, Professzor?
- Nem, köszönöm. A végén még a
nejem megint meglátja, hogy veled beszélek – dünnyögi halkan, mire Simon önfeledten
nevetni kezd.
- Viszlát Veil professzor! –
köszön el, és már rohan is tovább.
Az információk már Hector birtokában, de még mindig tudatlannak érzi
magát. Egyszerűen képtelen felfogni, hogy egy olyan lány, mint Sacha, miért
figyel rá így. Ennyire érdekelné a bölcsészet? Vagy csak képzeli az egészet?
Hirtelen megrázza magát, és tovább igyekszik. Nem akar megint ezen
gondolkodni. Csak elvonja a figyelmét minden másról. Inkább beletömi a
papírokat az oldaltáskájába, megigazítja a nyakkendőjét, és átsétál a
Jean-Marie kanyargó folyosóin.
Az egyetem már közel száz éve áll itt, mégis van benne valami eszmei
fejlettség, ami a többi iskola fölé emeli. A falai pár éve lettek felújítva,
így egy kellemes, sárgás színt kaptak, amik teljes harmóniában állnak a fehér
keretes ablakokkal. Kivételesen szép, a saját parkja középpontjában.
Nem ez Párizs legkeményebb egyeteme, de közel áll hozzá. Nehéz
bekerülni.
Hector szeret végigsétálni a kapuból vezető úton, amit rózsaágyások,
sövények, és egy hatalmas szökőkút határol. Ugyan vízzel még nincs feltöltve,
de így is gyönyörű látvány.
Azonban, ahogy közelebb ér hozzá, Poszeidón karjai között hirtelen
megpillant valakit. Sacha az. Fél kezével a görög isten szobrát öleli, a
másikkal a fejét támasztja. Alszik, és álmát a tavaszi napfény sugarai óvják.
Hector tanácstalanul beletúr a hajába, majd közelebb lép. Talán végre
kiderítheti, hogy a lány valóban a bölcsészetért rajong-e oly hevesen.
- Jó reggelt! – mondja halkan,
mély, szelíd hangján, mire a Sacha szemei lassan kinyílnak. Cseppet
felemelkedik, és tekintetét a professzorra emeli.
- Önnek is! – mosolyog. Hector
először hallhatja ezt a hangot, amit mintha rigók éneke kísérne. Nem tud
betelni vele. Újra elő kell csalogatnia.
- Elaludt – dünnyögi.
- Én próbálkoztam, de Poszeidón
nem akart elengedni – feleli angyalian, mire a professzor egy köteg papírt húz
elő a táskájából.
- Itt az anyag – nyújtja fel a
lánynak. – További kellemes randevúzást a tengerek istenével! – dünnyögi, majd
indul tovább. Persze még tisztán hallja Sacha kiáltását, amit a könnyed szellő
szállít el hozzá.
- Köszönöm! – Talán mégis van valami varázslatos a
tavaszban?
